A küldetésnyilatkozat elméleti háttere

Kuti Klára előadása elhangzott 2017. március 31-én a Múzeumi történetek című konferencián, Tatában, a Nepomucenus Malomban

A teljes küldetésnyilatkozat elolvasható itt.

A tatai német nemzetiségi kiállítás eredetileg országos gyűjtőkörű nemzetiségi bázismúzeum volt. Ma hivatalosan kiállítóhely. Szinte az alapítástól egészen a rendszerváltás utánig homályos és hiányos maradt az a jogszabályi háttér, amely az ún. országos nemzetiségi bázismúzeum fogalmát és fenntartását szabályozta volna. A megyei múzeumi szervezetek azonban fenntartották ezeket az intézményeket. A tatai gyűjtemény állapota fokozatosan jutott oda, hogy 2012-ben már csak kiállítóhelyi besorolást kapott. A szakfelügyeleti vizsgálat jegyzőkönyve jelzi, milyen felelőssége és feladata lehetne egy országos német múzeumnak, különösen is a jelenkori  identitásminták, örökség megőrzésében.

Azon a konferencián, melyen az intézmény alapító muzeológusára, Fatuska Jánosra emlékeztünk, arról beszéltem, mi az, ami egy potenciális országos német nemzetiségi múzeum küldetésnyilatkozatát és gyűjteményi stratégiáját megalapozhatná.

A dokumentumtervezet – küldetési nyilatkozat és gyűjteményi stratégia – áttekinti a gyűjtemény történetét, feladatait és célkitűzését, az intézmény meglévő gyűjteményi egységeit, a más gyűjteményekkel való kapcsolatát és a szerzeményezés és selejtezés szempontjait.

A következőkben azt a kérdést teszem fel, hogy teremthető e összhang a jelenleg érvényes jogszabályi környezet, a társadalmi elvárás és a múzeum vállalható küldetése között; konkrétan hogyan értelmezhető a német nemzetiségi múzeum térhez, időhöz és identitáshoz való viszonya.

A gyűjtőterület, azaz a térértelmezés kérdése

A jogszabályi környezet megkülönböztet települési, megyei hatókörű, területi és országos múzeumokat. A jogszabály fogalomhasználata nem a regionális tudományokból vagy a kultúratudományokból (mint pl. a néprajz), hanem a közigazgatás változó tartalmú szóhasználatából származik. Ezt a térdefiníciót kell összeegyeztetni a német nemzetiségi kultúrára jellemző térértelmezéssel, ami majd végül el fog vezetni minket a nemzetiségi identitás önmeghatározásának kérdéséhez.

Ha csak felületesen is felidézzük a valaha Magyarországon élt és élő német kultúrához, nyelvhez, kisebbséghez kötődő csoportok territoriális képzeteit, akkor rendkívül változatos mintázatokat látunk. Tudjuk, hogy a történeti Magyarországon az erdélyi szászok territoriális autonómiával rendelkeztek egészen a 19. század végéig, ami nyelvi, vallási, kulturális és politikai különállástudatukat és érdekérvényesítő képességüket meghatározta. Azt is tudjuk, hogy egészen a 19. század végéig a hazai városok polgársága jelentős hányadában német tudatú vagy német nyelvű volt, ami nem összefüggő területi kötődést alakított ki, hanem sokkal inkább egy mentális hálózatot, a Bildungs- és Besitzbürgertum mentalitásának, műveltségének képzelt közösségét. Tudjuk, hogy a döntően a 18. században érkező, változatos német területről származó, heterogén nyelvhasználatú német telepesek viszonylag zárt közösségeket alakítottak ki. Ezek a 20. századig sikeresen integrálódtak a regionális munkaerő- és piaci struktúrába, ami jelentősen hatott a többnyelvűségre, integrációra, asszimilációra, viszont hátráltatta egy regionalitáson túli – országos – politikai érdekközösség létrehozását. Tudjuk azt is, hogy a 70 évvel ezelőtti ki- és áttelepítések radikálisan megkérdőjelezték az érintettek „hazához” és „szülőhelyhez” való viszonyát, és az anyanyelvhasználat és identitás magátólértődőségét a családi, kisközösségi szférába kényszerítették vissza. Később a német államokkal és az egykori kitelepítettek által létrehozott érdekképviseleleti szervezetekkel való kapcsolat megint új identitásmintázatokat támogatott. Mindezek mellett az országon belőli munkaerővándorlás és iparosodás – nemzetiségi hovatartozástól függetlenül – jelentősen befolyásolta a lokális kötődéseket.

Ez a nagyon vázlatos áttekintés is felveti azt a kérdést, hogy a magyarországi német nemzetiség szempontjából a területiségnek melyek az identitáskonstituáló szintjei, és ezek egybeesnek-e a közigazgatási terekkel.[1] Ha megnézzük, hogy hány németek lakta településen van tájház, Heimatmuseum, akkor meglehetősen egyértelműnek tűnik, hogy az egyes falvak, települések a csoportidentitás legerősebb konstituáló elemét nyújtják, de már kérdéses, hogy a Branau, Tolnau, Batschka, Schwäbische Türkei, Ofener Bergland kifejezése túl tudott-e mutatni a történettudomány terminológiáján, van-e közös történeti tudata, közös emlékezeti helye ezeknek a régióknak? Konkrétan pedig a tatai gyűjtemény esetében, van-e empirikusan megragadható összetartozástudata a Komárom-Esztergom megyei német falvaknak?

Mentális tér – virtuális tér

A múzeum gyűjtőkörének és gyűjtőterületének értelmezéséhez megkerülhetetlen a 70 évvel ezelőtti kitelepítésre való reflexió. 1946 és 1948 között a hazai németek csaknem felét telepítették ki, részben Németországba, részben itt az országhatáron belül kényszerítették őket otthonaik elhagyására. A Németországba telepítettek közül számosan tovább vándoroltak, Észak- és Dél-Amerika felé, ahol kisebb-nagyobb csoportjaik ma is élnek. Milyen kapcsolata van a hazai németeknek a kitelepítettekkel és leszármazottaikkal? Létezik-e ennek az emlékezetnek „közös tere”?

A tatai gyűjtemény 2017 januárjában azért indította el online kiállítását, hogy a digitális térbe való kilépéssel lehetőséget teremtsen a sorsközösség, imaginarius közösség megjelenítésére. A digitális térben létrejövő hálózat nem helyettesíti a fizikai teret, nem alárendeltje a fizikai térnek, nem ellenpontja annak, hanem képes egy a fizikai térrel kölcsönhatásban lévő „harmadik teret” létrehozni, ahol az eddigiektől gyökeresen eltérő hálózati kapcsolatok jöhetnek létre. Például az online gyűjtemény képes megszólítani olyan közösséget is, amely csak nagyon kis eséllyel jönne el személyesen a múzeumba.

A múzeum viszonya az időhöz

Amikor a küldetésnyilatkozatban a múlt és jelen, örökség, megőrzés fogalmaira kell reflektálnunk, voltaképp a múzeum időértelmezését kell a társadalmi elvárással összeegyeztetnünk. Ha megkérdezünk száz embert, mit gondol a múzeumról, kilencvenkilenc valami olyasmit mond, hogy “ott régi dolgok vannak”. Milyen régi? És mi a régi? Hol van a múlt kezdete vagy inkább a vége? A múlthoz való viszonyunk a jelenhez és a jövőhöz való viszonyunkból fakad. A jelen „sűrűsödéséről” vagy „zsugorodásáról” számos kultúrakutató vagy filozófus elgondolkodott már. A jelenben érvényes tapasztalatok illékonysága okozza azt az érzetet, hogy felgyorsult világról beszélünk, mintha a múltban szerzett tapasztalatok már egy csapásra érvénytelenné válnának. Az, hogy „valami már a múzeumba való”, akkor szoktuk mondani, ha az már a jelenben használhatatlan, érvénytelen. A múzeumra vonatkozó metaforák ezért előszeretettel utalnak a végre, az elmúlásra: „tárgytemető”, „kultúrkripta”, „hullaház” vagy „szeméttelep” – mintha a múzeum a kihúnyt tárgyak gyűjtőhelye volna. Mások a „tárgyak menyországaként”, „Hadesként” aposztropfálják, ahol a kiválasztott tárgyak üdvözülnek, elnyerik az örökkévalóságot.

A múzeum mint a „múlt őrzője” időfogalmával szemben áll az identitás – legyen az akár nemzeti, etnikai identitás – időaspektusa. Az identitás – önazonosság – megfogalmazásának két állandó aspektusa van: a folyamatosság és a sajátszerűség érzete, megfogalmazása. „Én én vagyok már születésem óta, és én nem vagyok valaki más.” Akinek volt alkalma kisgyermek felnövekedését végigkísérni, vagy volt alkalma meghasadt személyiségű emberrel találkozni, tudja, hogy milyen izgalmas és titokzatos folyamat ez.

A csoportidentitás megfogalmazásában is ez van jelen: a folyamatosság és sajátszerűség tudata és kinyilvánítása. “Kik vagyunk? Honnan jöttünk?” A kérdésekre adható válaszok folyamatosan változnak, alakulnak, rétegződnek, súlyozódnak.

Amikor egy múzeum arra vállalkozik, hogy egy etnikai csoport kultúráját bemutassa, akkor ennek a „folyamatosság és sajátszerűség”- képzetnek, múltnak és jelennek a megmutasát vállalja. Annak minden változatosságával, változékonyságával. Hány féle múltja, hány féle emlékezete van egy csoportnak? Ki szabja, szabhatja meg a lehetséges múltakat? Erről szól állandó kiállításunk „Történetek” című tere.

Az identitástudat folyamatossága azonban megköveteli, hogy a jelenkori identitásminták, a jelenkori kultúra is bekerüljön a múzeum gyűjtőkörébe. A múlt, az emlékezet megfogalmazása, kijelentése nem egy stabil, tárolt tartalom, ami egyszer s mindenkorra bekerült egy archívumba, hanem egy folyamatosan újraíró folyamat. Ebben az értelemben használja a tervezett küldetésnyilatkozat a „jelenkori kultúra” fogalmát, amely a múlt‒jelen‒jövő kontinuitásának garanciája.

Ez nemcsak azt jelenti, hogy a gyűjtemény a jelenkori identitásmintázatok megragadásán dolgozik, hanem azt is, hogy lezártnak tekinthet olyan gyűjteményi egységeket, melyek a jelenkori emlékezetnek nem képezik részét. Ezt részletezi a gyűjteményi stratégia „szerzeményezés és selejtezés” bekezdése.

Múzeum és (nemzeti, etnikai) identitás

Az identitás a hivatalos dokumentumok, és hát az egész intézményi küldetés legbonyolultabb fogalma. Bár a pszichológia és a társadalomtudományok hosszú évtizedek óta rengeteg ismeretet halmoztak fel az identitás kialakulásának és megfogalmazásának folyamatszerűségéről, diszkurzivitásáról, ennek ellenére még ma is számos olyan társadalmi intézmény van, amely az identitás aszkriptív meghatározását követi; kissé nyersen fogalmazva, „majd mi megmondjuk, ki a …” – és aki ebbe nem illik bele, annak le is út, fel is út. Számos példánk van a történelemből, amikor törvényileg szabták meg ki a német (vagy bármi más), vagy a népszámlálások történetéből, amikor a nemzetiségi-kisebbségi hovatartozást a számlálóbiztosoknak kellett eldönteni, de a legutóbbi visegrádi múzeumigazgatói konferencián is elhangzott, hogy az embereket „be kell cserkészni a saját identitásukba”, mintha az önazonosság tudata valami csapda lehetne, amibe foglyul kell ejteni a közönséget.

A másik lehetőség, hogy tudomásul vesszük, hogy az identitás az önmeghatározás eredménye, még inkább, folyamata, diszkurzív és szituatív: azaz csak bizonyos kapcsolatok, érintkezések, határhúzások révén nyer kifejezést. Ennek a diskurzusnak számos résztvevője van: egyének, csoportok, intézmények – maga a múzeum is egy ilyen résztvevő – és persze az állami szintű politika vagy a világgazdasági folyamatok.

A hazai német kisebbség 20. századi identitásdiskurzusát számos közép- és felsőszintű aktor próbálta irányítani és meghatározni: például amikor az akadémiai szóalkotás a 30-as években létrehozta a „Donauschwaben” terminust, mint kívánatos etnonímet. Például amikor 1946 és 1948 között zengett a „büdös svábozás” itthon, és zengett a „cigányozás” Németországban. Például amikor az anyanyelvi oktatás állami szintű korlátozása és ellehetetlenítése elérte, hogy a háború után születő generációk ne tanulhassanak szüleik és nagyszüleik nyelvén. Például amikor a 60-as évek közepétől követett kisebbségpolitika múzeumot hozott létre az elmúló magyarországi német kultúra emlékére.

A tervezett küldetésnyilatkozat ezt a meglehetősen komplex helyzetet tehát azzal próbálta megoldani, hogy egy meglehetősen hosszú felsorolást írt arról, hogy térben és időben a lehető legjobban kitágítva, az önmeghatározás elvét követve hogyan írja le a gyűjtőkörébe és gyűjtőterületébe eső kulturális örökséget, emlékezetet. Azzal, hogy a nemzeti és etnikai identitás önmeghatározását tekintjük alapnak, elfogadjuk a gyűjtés és gyűjteményezés legnagyobb fokú szubjektivitását és változékonyságát.

Reflexivitás

Az utolsó fogalom, amit a tervezett küldetésnyilatkozat kiemelten kezel, a reflexivitás. Ezért is összegzi a gyűjtemény történetét és beágyazódását a tatai Kuny Domokos Múzeumba. A múzeum mint társadalmi intézmény beágyazódik a nemzetpolitikába és a kisebbségpolitikába, a kultúr- és tudománypolitikába. Működését befolyásolja a fenntartói szándék, a múzeumi szakemberek felkészültsége és a mindennapi helyzet. A múzeum cselekvési potenciálja ennek függvénye. A kulturális örökség vagy az emlékezet értelmezése magába foglalja a társadalom, csoportok és egyének saját, szubjektív értelmezését is. A múzeumnak le kell mondani korábbról örökölt „interpretációs monopóliumáról” és helyet kell biztosítania a közösség részvételi szándékának is.

 

[1] Összevetésként érdemes felidézni az 1930-as években akadémiai szóalkotás következtében létrejövő „Donauschwabe” fogalmat, amely az egykori Monarchia területén létrejövő utódállamokban élő németeket lett volna hivatott jelölni a Dunával, mint földrajzi fogalommal, de valójában az önértelmezésben nem vált elfogadottá. Ellentétben pl. a „Banater Schwabe” fogalommal, ami az egykori Bánát történeti-jogi különállásának kohéziós erejére (is) visszavezethető. Jelentős hatással voltak ezekre a fogalmakra a Németországban létrejövő Landsmannschaftok, melyek az egyes kitelepített csoportoknak eredeti származási helyük szerint biztosítottak kulturális és politikai érdekképviseletet.

Közzé tette: Kuti Klára | 2017. 04. 15. 17:58

Hozzászólás írása

Az email-címed nem kerül nyilvánosságra.
A csillaggal megjelölt mezők kitöltése kötelező!

Hozzászólások

No comments yet.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás