Enyém – tied : participáció a tatai német gyűjteményben

Az előadás elhangzott a szegedi és pécsi Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék közös konferenciáján, 2017. április 8-án. Köszönet a lehetőségért!

 

A múzeumi szféra és a digitális világ kapcsolata rengeteg megoldatlan és kibeszéletlen problémát rejt, és pillanatnyilag – ezen a konferencián – nagyon kell ügyelnem arra, hogy az előadásra szánt időnek – mondjuk – a felét ne azzal töltsem el, hogy felsorolom, hogy miről nem beszélek. Ezért megpróbálom, hogy csak a saját projektünkről beszéljek és azokról az elméleti megfontolásokról, amelyeket ez a projekt felvetett.

A digitális participatív etnográfiai-múzeumi munka során átalakul a múzeum szerepe, a közönség szerepe és az általuk használt fogalmak. Arról fog szólni az előadás, hogy ez hogyan zajlik a mi vállalkozásunkban, ill. mi az, amiről még nincsen tapasztalatunk, de készülnünk kell a megoldására.

A tatai német nemzetiségi múzeum január végén lépett ki az online-térbe egy kiállítással. A címe: Holmi. A „holmi” nem egyszerűen „tárgyat, tárgyakat” akar jelenteni, hanem „valakinek a holmiját” – azaz szeretne már a címben tárgy és tulajdonosa személyes kapcsolatára utalni. A kiállítást tárgyfotók és tárgytörténetek alkotják, melyeket különböző irányított gyűjtés, felhívás segítségével gyűjtöttünk. A tárgytörténetek szövegét fordítottuk, ill. kis mértékben, tipográfia, helyesírás tekintetében szerkesztettük, továbbá a történetek szereplőit anonimizáltuk.

A kiállítás nyitó felülete ezeknek a holmiknak a raszterével indít. Egy véletlenszerű algoritmus rendezi egymás mellé a képeket ebben a raszterben. A véletlenszerűséggel azt a helyzetet akartam előidézni, ami egy kiállításon is létrejön, amennyiben nem tudható, hogy a látogató hol kezdi el a kiállítás megtekintését, azaz az összeolvasást, értelemadást. Persze próbálkozhatunk azzal, hogy tereljük a figyelmét. Jelen esetben a kezdőlap főszövege jelzi a múzeum, ill. a kurátor szándékát.

A főszöveg azt írja, hogy a kiállítás segítségével a migrációt mint univerzális történetet, jelenséget beszéljük el. A migráció jelenségét sokféleképpen lehet elbeszélni: pl. nemzeti-etnikai szemszögből, élettörténeti vagy társadalomtörténeti szemszögből, el lehet mesélni szenvedés- vagy sikertörténeti narratívaként vagy a migráció kultúrája értelmezési keretében.

Röviden szeretném megindokolni, miért választottuk a migráció „univerzális történeti narratíváját” – azaz a „mindnyájan migránsok vagyunk” megközelítését. Ehhez szólnom kell a tatai múzeum 2015-től nyitott új állandó kiállításáról, mert ez annak a kiterjesztése, folytatása – s melynek címe „mi és a többiek”.

fotó: Varga Edit

A „mi és a többiek” két térből áll. Az egyiknek „Tárgyak” a címe. Ebben a térben a választott tárgyakat dobozokba rendeztük össze, és az egyes dobozok rendező elvéül a gyűjteményből kibukkanó „leggyakoribb, legjellemzőbb” tárgyakat választottuk. A kiállítás tervezésekor megpróbáltuk megérteni, hogyan állt össze a gyűjtemény, és arra jutottunk, hogy a többségi társadalom értelmezése szerinti „tipikus sváb” tárgyak alkotják a gyűjteményt. Ezek a „tipikus” tárgyak a svábokról alkotott sztereotípiákat mutatják, így kerültek dobozba a „svábok vallásosak, szorgosak, zárkózottak… stb.” sztereotípiái. Arra most csak futólag utalok, hogy az etnikus csoportokról alkotott kép, ill. a csoport önképe hogyan függ össze; továbbá arra is csak utalni tudok, hogy a nemzeti kultúra muzealizációja határozza meg a kisebbségi kultúrák muzealizálásának tárgyi kánonját. Ezeket az interdependenciákat hivatott a cím mutatni.

 

fotó: Varga Edit

A kiállítás másik tere a „Történetek” címet viseli. Itt látható egy nagy összefüggő narratíva a kisebbségtörténetről, és itt látható az „emlékezet architektúrája” (belső) címet viselő installáció, ahol az „emlékezet fiókjaiba” az „emlékezet tárgyai” vannak kiállítva. Ezeket a tárgyakat is participatív projekt keretében kaptuk, egy olyan felhívásra, amelyben arra kértük a német kultúrához kötődő csoportokat, hogy küldjenek egy rájuk jellemző tárgyat. Most nem tudom itt részletezni ezt az installációt, csak annyit hadd mondjak el róla, hogy itt az etnikus csoportidentitás micro-, mezo- és macroszintű „aktorai” által adományozott tárgyak találhatók; azaz magánszemélyek, csoportok, intézmények vagy maga az állam szerepel egy-egy tárggyal, ami a németekre vonatkozó emlékeket, kötődést idézi.

Visszatérve a Holmihoz: van tehát két kiállítási terünk, ami ennek a „mi és a többiek” viszonynak a kölcsönösségét, az interdependenciáját mutatja; ezért akartam csinálni egy olyan kiállításrészt, ami a „mi és a többiek” viszony egy lehetséges közöshalmazát mutatja. A „Holmi” kezdő felületén megjelenik a migráció univerzális történeti értelmezésének a fogalmi hálója. Kiindulva a nemzetállam, nemzet és nemzeti kisebbségek alkotta határértelmezésből, magyarázom a határátlépést, az etnikai és kulturális homogenizációt, a világgazdasági rendszerek hatását, a munkamigráció jelenségét vagy a migráció kultúráját. Ebben a fogalmi keretben a múzeum mint intézmény leteszi a voksát egy tudományos értelmezés mellett — szerepet vállal és ezt a szerepet deklarálja.

Ezt azért tartom fontosnak, mert amikor a múzeumok online közzétesznek egy tárgyarchívumot — pl. a saját gyűjteményük adatbázisát — akkor ezt a „szerepvállalást” tagadják vagy legalábbis palástolják: úgy csinálnak, mintha a sokezer tárgy egymás mellett önmaga értelmezné magát…

A migráció fogalmának kiválasztása a hazai német kisebbség önértelmezéséből fakadt. Ez az önértelmezés hosszú és bonyolult folyamat, amit itt szintén nem lehet részleteiben kifejteni. Csak két hangsúlyos elemét emelném ki: a betelepedés mítoszát és a kitelepítés traumáját. A migrációnak ez a két aspektusa, továbbá az integráció és asszimiláció indentitáskonstituáló aspektusa erőteljesen jelen van a jelenkori hazai német identitásmintázatokban. A „Holmi” fogalmi keretének kidolgozásával az volt a cél, hogy rámutassunk arra, hogy az önkéntes és kényszermigráció, a munkamigráció, a hazához vagy a családhoz való kötődés, az útrakelés bátorsága vagy a megérkezés vágya… stb. jobban összeköt, mint amennyire az etnicizált értelmezés szétválasztja a többséget és a kisebbséget.

A közösség fogalmának átértelmezése

A tárgytörténetek szerzői magánszemélyek, a múzeum munkatársai, ill. maga a múzeum. Amikor a múzeumot magát szerzőként állítom be, akkor — ingoványos talajon cuppogva — azokra a szerkesztői kiegészítésekre gondolok, amelyek elvétve a fordításokban vagy a szerkesztésben megmutatkoznak. Név szerint szerepelnek a múzeum munkatársai akkor, ha a múzeum egy-egy tárgyának történetét írták meg. Névvel, monogrammal vagy anonymusként szerepelnek a magánszemélyek, aszerint, hogy ők maguk miként rendelkeztek a közzétételről. (Aki valami miatt nem rendelkezett, az monogrammal szerepel.) A látványban (vagy rendszerben) azonban nem tűnik fel, ki-ki: azaz minden szerző egyforma jelentéstulajdonító. A múzeum is egy a sok közül. Ő is arról a kapcsolatról beszél, ami saját tárgyaihoz fűzi. A szerzők, olvasók, látogatók közösségét a tárgyakhoz rendelt jelentések, ill. ezek összeolvasása hozza létre. Szándékom szerint a migráció fogalmi hálójában közel eső tárgyak rendeződnek egymás mellé, és ha a látogató mindig a következő tárgyra kattint, akkor egyre mélyebben megy bele a közös jelentések erdejébe. A mindig‒tovább‒kattintás természetesen egyedi olvasatot hoz létre, amely már túlmutat a kiállításon, személyes és provokatív. Ráadásul a tárgytörténetek várható szaporodásával ez a hálózat egy teljesen nyitott távlatba mutat.

Az egyik summázatom az, hogy a participatív múzeumi projekt során a múzeum lemond „az interpretáció monopóliumáról” és  nagyon határozottan, tudatosan szerepet választ: mi itt a „kontakt zóna” szerepét választottuk; olyan résztvevőket szeretnénk összehozni, akik a valós múzeumi térben szinte biztosan nem találkoznának.

A tér fogalmának átértelmezése

A digitális participatív projekt átalakítja a múzeum térértelmezését. Az egyik aspektusa ennek, hogy kilép a múzeum mondanivalója a valós, fizikai térből. A tér értelmezése a tatai múzeum szempontjából több ponton ambivalens. Az egyik, Tatának mint városnak, ill. mint a városi önkormányzat által fenntartott fizikai épületnek – a fenntartói elvárásnak – a kérdése, amennyiben a fenntartói szemlélet voltaképpen csak azt a látogatót veszi emberszámba, aki kifizeti a 400forintos belépőt.

A másik az, hogy a tatai német nemzetiségi múzeum nem egy helyi közösségépítés eredménye, hanem egy országos nemzetiségpolitikai döntésé, ami 1972-ben a kádári kisebbség- és gazdaságpolitika szándékából jött létre. Ez a kisebbségpolitika nagyon tudatosan nem olyan területen hozta létre az országos kisebbségi múzeumot, ahol az erős közösségi bázissal fenyegetett volna mintegy 25 évvel a kitelepítések után, hanem ott, ahol a Bécs irányából jövő turizmusnak ezt fel lehetett mutatni. Ennek a helyi kötődésnek a hiányát az intézmény máig nem tudta ellensúlyozni.

A harmadik tér-probléma visszautal a hazai németség identitásmintázatára. A hazai németség a Második Világháborúig erősen lokális kötődésű, a lokális-regionális munkamegosztásba elismerten és sikeresen integrálódó társadalmi csoportokból állt, és – ezt a nagy nemzeti ideológiák sem tudták soha elérni – soha nem alkotott regionalitáson túli politikai, kulturális közösséget. Ezt a lokális önértelmezést a kitelepítés, ill. az azt követő jogfosztottság és szétszakítottság, továbbá az általános migráció csak tovább erősítette. A hazai németség mintegy felének a kitelepítésével a hazai német nemzetiségi múzeum potenciális közönségének a fele nem is Magyarországon él.

A negyedik tér-anomália, ami a tatai múzeumot sújtja, a regionális koherenciával nem rendelkező Komárom vagy Komárom-Esztergom megye. A megye az 1920-as határok óta, ill. a hatalmas kiterjedésű Esterházy uradalom felszámolása, továbbá Esztergom regionális centrum jellegének elfojtása és Tatabánya regionális centrumjellegének erőltetett fejlesztése óta, egy „resztli-megye”, mely az egykori regionális koherenciák megszüntetése után csekély térbeli értelmezési erővel bír. Ezt csak tovább feszíti a múzeumi szervezet megyei struktúrájának közelmúltbeli felszámolása, ami súlyos önértelmezési kérdés elé állította a múzeumokat, amelyek változó sikerességgel küzdenek a lokális elfogadottságért.

Tehát azt kell mondjam, hogy a tatai német múzeumnak egyenesen mentőövet jelenthetne a digitális tér, vagy inkább a digitális térben megvalósítható hálózatosodás, hogy végre elérje azokat a személyeket, csoportokat, amelyek számára mondanivalója lehetne.

A következő bekezdés nem hangzott el a konferenciaelőadáson. Müllner Andrásnak a RomaKépMűhelyben zajló médiaantropológiai kutatásokat szemléző előadása késztetett e gondolatok megfogalmazására. Ezúton is köszönöm, hogy kéziratát rendelkezésemre bocsátotta:

Müllner András részben a médiatér és a fizikai tér kölcsönhatásáról, egymásba ágyazódásáról beszélt: A fizikai és virtuális terek nem állíthatók szembe – élő és holt térként –, nem hierarchizálhatók – eredeti és közvetítő térként –, nem választhatók szét, hanem egymásba ágyazódnak, és ezzel egy „harmadik teret” hoznak létre, miközben visszahatnak az elsődleges terekre. A webkettes harmadik terek erősítik a „képzelt közösségeket”, amennyiben a korábbi nemzetiesített terek kizárólagosságát megszüntetik, felülírják, ill. hibridizálják azokat. Az online kiállításunkkal tehát olyan „harmadik teret” hoztunk létre, mely felülírja a múzeum megjelenését eddig meghatározó tereket, és egyben fel is oldja a fentebb felsorolt anomáliákat. Azzal, hogy a német nemzetiségi néprajzi múzeumi munkát átemeljük a fizikai és etnicizált térből egy heterogén jelentéstulajdonításokból szövődő hálózatba, voltaképp oda helyezzük vissza a hazai német nemzetiségi kultúrát, ahol az a nation-building folyamata és a nemzeti kisebbségi kultúra múzeumi kanonizációja előtt volt, egy plurivokális térbe.

A gyűjtés és gyűjtemény fogalmainak átértelmezése

Általában a múzeum mint intézmény létrejötte szorosan összefügg a 19. századi nemzetépítés ideájával. A nemzeti kultúra, nemzeti múlt és nemzeti sajátosságok tudományos, pozitivista megalapozása pedig együtt jár(t) a mindenkori Másik meghatározásával és a Másiktól való különbözőség megmutatásával. A Saját múzeumi reprezentációja semleges, objektivizált, historizált, elidegenített nézőpontot követelt és hozott létre, amivel szemben a Másik egzotizált bemutatása állt. Ez a nézőpont, ill. ennek tárgyi tanúi megteremtették az objektív, tárgyiasított különbözőséget. Konkrétan a néprajzi muzeológiára vonatkoztatva az etnicizált tárgyak reprezentálták a hazai etnikai kisebbségek másságát.

A tatai német gyűjtemény gyűjteményi jelentése is ebben a leegyszerűsített ellenfogalomban értelmezhető. Ugyanis az 1972 és kb. 1986 között gyűjtött mintegy 4.000 tárgynak a tárgydokumentációja rendkívül hiányos. Ez azt jelenti, hogy sem a származás helyéről, sem a korábbi használatról nincs dokumentációnk, és végképp nincs a tárgyakhoz fűződő etnikus gyakorlatról leírásunk. A tárgyak etnikus tárgyként való értelmezése csakis a nyilvántartási és gyűjteményi jelentésből származtatható. Ennek magyarázatától most szeretnék eltekinteni, másutt írtam róla. Most hadd mondjak csak annyit, hogy a kádárizmus kisebbségpolitikai koncepciójában létrehozott gyűjtemény a tárgyi kánonnal létrehozta, ill. megerősítette a hazai német kisebbségről akkor meghatározott és elfogadott képet, azt homogenizálta – a vidéki, felszámolódó földműves kultúra és falusi közösség képében – és ehhez rendelte hozzá a tárgyakat. Ez pontosan egybeesett a néprajztudomány népcsoport vagy etnikus csoport fogalmával, amely választott kulturális jelenségek analitikus meghatározásához kötötte a népcsoport fogalmát.

Ha elővesszük az etnicitás antropológiai fogalmát, akkor egy etnikai kisebbségi kultúrát bemutató múzeum dilemmája, hogy „olyan csoportot konstruál, mely alapjában véve változékony és a folyamatos alkalmazkodásnak van kitéve — már amennyiben nem merevíti ki a csoportról alkotott képet egy bizonyos történeti állapotában… A kisebbségi múzeumok annak a veszélynek vannak kitéve, hogy önmaguk is egy meghaladott régi rend tanúivá lesznek.” (Wonisch) Amikor a „Holmi”-t létrehoztuk, akkor ebből a dilemmából próbáltunk kilépni, és a digitális gyűjteményt kihúzni a kizárólag etnicizált jelentéstulajdonításból.

Most tekintsünk el attól, hogy milyen hiányos a mi gyűjteményünk dokumentációja, és képzeljük el, hogy minden egyes tárgyunk előírás szerűen adatolva van. A múzeum a begyűjtés pillanatában leírja a tárgyhoz kapcsolódó ismerhető jelentéseket, és a tárgy bekerül a múzeumi értelmezésbe. Ezzel ugyan nem „hal meg”, mert a múzeum — a raktározás, nyilvántartás, adatfeldolgozás, restaurálás és a kiállítások révén — tovább írja ennek a tárgynak a történetét. A digitális gyűjteménybe kerülő tárgyak nem lesznek a múzeumi életrajzírás áldozatai, ott maradnak, ahol vannak, és életrajzukat azok írják tovább, akik továbbra is kapcsolatban maradnak velük. Ebből a szempontból a digitális tárgy múzeumi értelmezése pillanatnyi marad.

Másrészről azonban egy digitálisan „begyűjtött” és értelmezési keretbe, jelentés-hálóba illesztett tárgy „ott marad a digitális térben” — szóval a jelentéstulajdonítás lesz az, ami „digitálisan konzerválódik”. Megint felidézhetem a múzeumokra ma nyakló nélkül rákényszerített tárgyleltár-digitalizálást és online közzétételt: az enciklopedikus, hipotetikusan teljességre törekvő, értelmezés nélküli digitális gyűjteményezés nem tesz hozzá a megismeréshez.

A tatai múzeum participatív projektjeivel ― a valós és a digitális tárgyak és tárgyjelentések begyűjtésével ― azt vállaltuk, hogy az etnicitás diszkurzív és szituatív reprezentációjának elfogadásával, elsősorban tárgyértelmezésekkel gyarapítjuk a gyűjteményt. Sőt, kifejezetten szembe állítjuk a korábbi aszkriptív jelentést a diszkurzív jelentéssel.

A tárgy és az archívum fogalmának átértelmezése

Hadd mondjak pár példát a kiállításból:

„a felesleges tárgy” : ezt a tárgyegyüttest egy olyan háztartás felszámolásakor kapta a múzeum, amely esetében felmerült, hogy a házból a közösség tájházat csinál. A tárgyakat az örökösök válogatták ki, nekik sem kellett, a tervezett tájháznak sem.

„az elveszített tárgy” : egy sváb menyasszonyi ruha. Emléke a tavalyi gyűjtés során került hozzám, kép van még róla, de azért nincs a tulajdonosnál, mert évtizedekkel ezelőtt beadta a tatai német múzeumba, azonban ma ― az adatolatlanság és a kaotikus raktározás következtében ― lappangónak számít.

„a háztörténetek” : voltaképpen a ház mint tárgy mellett az átalakítás dokumentálása adja az elbeszélés tárgyát.

„a katonasír” : története kapcsolódik a hazai németek SS-be való sorozásához, a kitelepítéshez, ill. a „haza értelmezéséhez”, ami az idegenbe eltemetett családtaghoz kapcsolódik. Ennyiben egy másik „háztörténettel” is kapcsolatba állítható, ahol a szülőföldjét elhagyó tulajdonos, az egykori háza kertjéből kér egy marok földet, amit halálakor a sírjába temetnek.

„a látkép” : a történetet egy lány meséli el, aki azért él szétszakított családban, elvált szülők gyermekeként, mert az édesapja addig-addig kereste a pénzt külföldön, mígnem tönkre ment a házassága. A szerző Nizza látképével határozta meg történetét.

„két egyetem logója” (elektronikus adatfile) : a fiatalember az első hazai egyetem tanulmányaiból a második külföldi egyetem felé vezető utat nevezi élete nagy „elindulásának”.

 

A kérdés tehát, mi a tárgy? és mit őrzünk meg belőle? róla?

az első két példa „hagyományos tárgy” a múzeum korábbi értelmezésében; viszont a története nem hagyományos, amennyiben a múzeum számot vet a tárgyértelmezésben játszott saját szerepével. Egyik sem kivételes eset : az sem, hogy a múzeumban landolnak a másutt feleslegessé vált tárgyak, és az sem, hogy a múzeum nem tud megbirkózni a megőrzés feladatával. Azért vállaltam a történetek közlését, mert erősíti a diszkurzív jelentéstermelés példáit.

A dokumentáció mint tárgy példája megmutatja, milyen egyszerűen és magától értődően használják a szerzők a folyamatot mint a kötődés leírásának eszközét. Szükség van-e a tárgyra, ha a folyamat dokumentációja a jelentéshordozó?

A három utolsó példa a fizikai tárgy határait bontja le vagy írja felül.

A valódi problémafelvetés itt szerintem az, hogy a digitális kiállítási felülettel nemcsak azt vállalja a múzeum, hogy lemondva a szerzőség és interpretáció monopóliumáról megosztja ezt a lehetőséget a közönséggel, hanem azt is vállalja, hogy jelentéstermelése és interpretációja időleges, ahogyan maguk a tárgyak, a tárgytörténetek, az etnicitás vagy a kötődés is időleges. A múzeum lemond a tárgyörökkévalóság fikciójáról.

Kell-e archiválnunk ezt az időleges jelentést? Ugye, ez egy elég ambivalens állapot: mi a maradandó a digitális térben? Valóban veszteség-e az, ami nem kerül archiválásra?

 

A participatív digitális múzeumi projektben a múzeum nem gyűjti be az jelentéshordozó tárgyakat, azok nem kerülnek a tulajdonába. Nem zárja ki a jelentéstulajdonításból a közönséget, hanem a szerzőség lehetőségét megosztja a közönséggel. Nem kizárólagosítja a tárgyat az eredetiség, saját, másolat… kifejezéseivel, hanem  a tárgyértelmezést állítja középpontba: azt helyezi kontextusba. A múzeum keretet ad a munkatársak által felhalmozott és megfogalmazott ismereteknek, de nem semlegesíti (objektivizálja) azt, a múzeumi dolgozók alkotóként lépnek fel. A múzeum az online térben publikálja a kiállítást és ezzel megnyitja a további adaptáció, interpretáció, felhasználás lehetőségét, de vállalja a jelentéstermelés időlegességét is. Mindezzel a múzeum egy olyan jogi keretbe lép át, mely a sajátjától eltérő fogalmakat, értelmezési keretet használ…

 

Közzé tette: Kuti Klára | 2017. 04. 13. 11:33

Hozzászólás írása

Az email-címed nem kerül nyilvánosságra.
A csillaggal megjelölt mezők kitöltése kötelező!

Hozzászólások

No comments yet.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás