Nyolc-kilenc éves lehettem, és mint minden évben, a német rokonok meglátogattak minket Magyarországon. A német rokon szó már önmagában is kicsit ellentmondó, mert ugyan valóban németek voltak, viszont nem közvetlen családtagok, hanem amolyan örökbe fogadottak. Vagy a mi családunk volt az örökbe fogadott? A kitelepítést követően a „régi/új haza” iskolájában ismerkedett össze Apukám és Ilse, akik elválaszthatatlan jó barátok lettek egészen addig, amíg Nagyapám úgy nem döntött, hogy jobb a semmiből újrakezdeni Magyarországon, mint idegennek maradni a „mennyországban”, és nyolc év után visszatértek Bácsalmásra. A család azonban így két pólusúvá vált, mert nagyanyám szülei addigra gyökeret eresztettek Németországban, és kint maradtak. A rokonság továbbra is összetartott, az emberek, tárgyak folyton utaztak a két ország között,

mintha csak szomszédos településekről járnának át egymáshoz. Legalábbis mentálisan, a valóságban eltolódott a mérleg nyelve a magyarországi látogatások irányába. Ebben a nyugat-német világban élt a mi fogadott barát-rokonunk: Ilse. Ilse és férje, Günther a szokásos német finomságokon (Haribo, Hanutta stb.) kívül mindig hoztak „hasznos” ajándékokat is, amit előre egyeztettek a szüleimmel. Ez valóban nagy segítséget jelentett akkoriban. Ide tartozott a cipő: hol sportcipő, hol őszi félcipő, hol pedig egy ünnepi cipő, mint ebben az évben. Anyukám megadta a cipőméretünket, néha körbe is rajzolta hozzá a lábunkat, így mindig tökéletes volt az ajándék. Legalábbis méretre. A színről viszont idén nem egyeztettek és megérkezett a lányka piros lakkcipő masnival az orrán! A cipő, aminek örülni kellett, mert ajándék. A cipő, ami más volt, mint a többiekké. A cipő, ami rikító piros színével ordította, hogy nyugatról érkeztem. A cipő, ami nem maradt rejtve a lábamon. A cipő, amit abban az évben minden ünnepi alkalomra fel kellett húzni! Az elnyűhetetlen német minőségű cipő! (SJ)