egy kendő

  • Tulajdonos: magántulajdon
  • Használat ideje: jelenkorban
Ezt a kendőt a nagymamám adta nekem, amikor mondtam neki, hogy Magyarországra megyek tanulni. Emlékszem, azt mondta: “Ott hideg lesz!”
Nem lenne ez meglepő, ha ez a kendő nem tette volna meg ezt a hosszú utat a földrészeken keresztül, Kelet-Németországból Vietnamig 1990-ben, és Vietnamból Magyarországra 2016-ban. A kendőt nagymamám vette, amikor Kelet-Németországban dolgozott vendégmunkásként 1988 januárjától, 1990 decemberéig. Egyszer találtam egy képet, amit a jóbarátja készített a nagyiról a munkásszálláson. A képen ez állt: „Az élet itt nagyon jó. Nagyon hiányoztok, te és a gyerekek.” Ezt a képet a nagymamám küldte haza Vietnamba nagypapámnak. Amikor kicsi voltam, nem nagyon törődtem a nagymama történeteivel a gyárról, ahol dolgozott, és a németországi életével, férje és három gyermeke nélkül.

Mindaddig, míg el nem jöttem Magyarországra, és tanulmányozni nem kezdtem a „kelet-németországi vietnami közösségeket”. Ekkor hazatelefonáltam, hogy megkérdezzem tőle, emlékszik-e még a város nevére, ahol élt és dolgozott. Mondott nekem egy nevet, ami vietnami nyelven így hangzott “Các Mac Si Tát”. Időbe telt, mire a térkép felett ülve rájöttem, hogy ez a város „Karl-Marx-Stadt”.

Később kiderült, hogy a legtöbb vietnami szerződéses munkavállaló abban az időben nem beszélt németül, és többnyire tolmács segítségével kommunikáltak a német állampolgárokkal. A történetnek számomra két tanulsága van: az egyik a német termékek minőségére vonatkozik, a másik pedig a vietnamiaknak az újraegyesítés utáni migrációjára. Egyrészt a kendő meglepő módon 26 év után még mindig divatosnak tűnik. Most is felvehetem, és senki sem tudja, hogy 26 évvel ezelőtt vették. Másrészt pedig a nagymamám három évig dolgozott Kelet-Németországban, majd hazatért, mivel Németország egyesítése után a 34.000 szerződéses munkást hazaküldték Vietnamba. Nagypapám 1990-ben Csehországba ment, majd Németországba költözött, és nem tért haza 2004-ig, amikor cukorbeteg lett és annak súlyos mellékhatásaitól szenvedett. Volt egy kis boltja, ahol ruhát árult, ezzel kereste a kenyerét, és támogatta a családot Vietnamban.

Nekük Európa mindig is az ígéret földje marad, ahol – úgy gondoljuk – az embereknek boldog, biztonságos és virágzó élete van. Még most is él ez az elképzelés a vietnami emberek fejében. Az az összeg, amit a vietnami bevándorlók küldenek haza Vietnamba, hogy a családjukat támogassák, csak a jéghegy csúcsa, de az embereknek nincs valós képe az életről az úgynevezett „ígéret földjén”.

Régen a szerződéses munkavállalók, mint a nagymamám is, egy textilipari cégnél dolgoztak Karl-Marx-Stadtban, ahol el voltak szigetelve a helyi közösségtől, és a munkájuk nagyon monoton volt.

Többségük fiatal nő vagy friss házas asszony volt, akik otthon hagyták férjüket és a gyerekeket, és útra keltek egy jobb élet reményében. Most én magam a kiváló oktatás és a jobb munka miatt jöttem Európában nagy reményekkel, hogy hazatérve jobb életem lehessen. Amikor otthon mondtam, hogy Európába megyek tanulni, az egész család nagyon boldog volt, és azt mondták, nagyon büszkék rám. Szerintük az a lehetőség, hogy Európában tanulhatok, egyenlő azzal, hogy jobb életem lesz a jövőben. Olyan ez, mintha ugyanaz történne a különböző generációkkal. De hálás vagyok azért a nehéz útért, amiket mi, vietnami bevándorlók tettünk a múltban, és teszünk a mai napig. Ezek nélkül nem tudnánk, kik vagyunk valójában, hogy pontosan honnan jöttünk, és hogy a világ hogyan lát minket. (BTT)

egy kendő
látkép NizzárólHalász vándorláda

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás