Olyan tárgyról kellene írjak, ami valamiért sokat jelent számomra, és ami valahogy a migrációhoz kapcsolódik. Nehéz a dolgom, mert a családom nem települt át másik országba, sem amióta megszülettem, sem azelőtt. Tehát, az egyetlen dolog, ami megfelel ennek a feladatnak, az az, ha arról írok, hogy milyen külföldön tanulni.
Az általános iskolai és középiskolai évek alatt már részt vettem valamilyen (nyilván nem túl hosszú) „külföldi tanulmányi” programban, és persze sok emlékem és ajándéktárgyam van ezekkel az utakkal kapcsolatban, ám itt most nem az ajándéktárgyakról kellene írnom. Ezért úgy döntöttem, hogy magára a „migráció” folyamatára fogok koncentrálni, pontosabban magára az útra az otthon és az úticél között és vissza.
A „migrációs folyamat” különlegessége az volt, hogy mindig busszal utaztunk.

Ez elég nagy dolog volt egy általános iskolás számára; izgalmas, ám fárasztó és kényelmetlen is, még akkor is, amikor a célország Olaszország volt, nemhogy amikor Angliába vagy Skóciába mentünk.

Ezeknek a hosszú buszutaknak volt egyféle szertartása. Utazás négy órán át, majd megálló egy benzinkútnál fél órára, aztán megint négy órás út, aztán harminc perc a friss levegőn, és így tovább…
Tehát a tárgy, vagy helyesebben, a tárgyak a buszon töltött hosszú órákhoz kapcsolódnak. Ezek a Pringles dobozok, amelyeket minden megállóhelyen, minden benzinkúton lehetett kapni. A különféle utazások során már jó néhányat összegyűjtöttem. Mindet haza hoztam, és amikor nézem őket, olyanok, mintha emlékek lennének. Az egyetlen különbség az, hogy nem a meglátogatott helyekre emlékeztetnek, hanem magára az útra. (Anonymus)