Történelem és emlékezet között

Kuti Klára előadása elhangzott az Országos Közgyűjtemények Szövetsége Identitás és múzeum konferenciáján 2017. március 9-én a magyar és nemzetiségi identitás szekcióban

Grafikus: Kemény Márton János

A tatai német nemzetiségi múzeum három egymást követő Kubinyi-pályázat támogatásával 2015-től kezdve nyitott új állandó kiállítást, melynek címe „Mi és a többiek”Most csak arról a teréről fogok beszélni, amely a „Történetek” címet viseliA tér két egymással párhuzamba és szembe állított, egymástól elválaszthatatlan, egymást kiegészítő és egymással kibékíthetetlen fogalomra épül: történelem és emlékezet viszonyára.

A tér egyébként a múzeumépület – egy egykori malomépület – földszintje, és aktuálisan a közönségprogramok helyszíne is. Ezért két előfeltételt fogadtam el a kiállítás tervezésekor: hogy az installáció a lehető legkevesebbet foglaljon el a térből, és a lehető legszorosabban kapcsolódjon az intézmény küldetésnyilatkozatához. Legyen egyfajta felütés, szembeszökő hitvallás, statement – ami minden további közönségprogramunk hátterét, kulisszáját alkothatja.

A kiállítási tér két installációval válaszol a teremszövegben feltett kérdésekre: „Mi a történelem?”, ill. „Mi az emlékezet?”

A „történelem” ábrázolása egy hatalmas időfolyam. A történelem folyója locus, egyszerre az állandóság, a folyamatos változás és a pillanatnyiság szimbóluma. Ábrázolásunk három rétegű: egy tábláról táblára, azaz korszakról korszakra összeolvasható elbeszélés ország és társadalom viszonyáról. Tudatosan törekszik arra a historiográfiai reflexióra, hogy a történelem elbeszélését csak a jelenből lehet indítani. Jelen esetben ennek az elbeszélésnek a kiindulópontja, hogy volt idő, amikor a német kisebbséget, ill. önértelmezését erőszakkal akarták megszüntetni. A második réteget alkotják az eseménytörténet apró széljegyzetei, melyek egy szűk válogatást jelentenek a nemzetiségi politika kronológiájából. Harmadik a képek rétege, melyek hol alátámasztják, hol ellenpontozzák a szövegdarabokat.

Az időfolyam látványosan fűzi össze ezt a történetet, de a valódi kérdés az – és a teremszöveg ezt a kérdést is felteszi –, ki és honnan nézve írja ezt a történetet? A hazai német nemzetiség történetét egy olyan intézmény teszi közzé, mely a nemzetállam kultúrpolitikájának következtében és annak köszönhetően létezik. A múzeum – minden kisebbségi múzeum – olyan etnopolitikai intenció, mely a többség és kisebbség egymást tételező viszonyán nyugszik.

Grafika: Kemény Márton János

Amikor „Történetek”-nek neveztük el a teret, tudatosan utaltunk arra a tényre, hogy nem az egyetlen, hanem csak egy vagy egynéhány lehetséges történetet tudunk itt megmutatni. Ezzel a gesztussal a kiállítás tudatosan leépíti (dekonstruálja) a múzeumnak hagyományosan tulajdonított tekintélyt, amit mint véleményformáló hatalom korábban birtokoltAmikor „egy lehetséges történetről” beszélek, ne tessék egyből valamiféle „ellentörténetre” gondolni, lehetett volna gazdaság- vagy mentalitástörténeti elbeszélést írni. Az sem lett volna érdektelen. Vagy elég arra gondolni, hogy a tatai múzeum például eleve nem tud a német nemzetiségű falvak Heimatmuseumaihoz hasonlítható „saját történetet” bemutatni. Ez a múzeum nem egy lokális közösség „saját történetét” mutatja be, hanem egy hosszú és többszörösen összetett viszony – többség és kisebbség viszonya – történetét. Vagy  kérdésként is megfogalmazhatnám ezt a gondolatot: van-e egyetlen története a hazai németeknek?

A tér másik installációja az „emlékezet helye” vagy az „emlékezet fala”, mely az „emlékezet fiókjaiból” épült föl. A teremszöveg utal arra a kérdésre, hogyan viszonyul egymáshoz az emlékezni egyedül képes egyén, azaz az egyéni emlékezet, a kollektív emlékezet és a történelem. Az emlékezet nem valami stabil tény, tárolt tartalom, hanem egy, az önértelmezéssel szorosan összefüggő jelentéstermelés. Az emlékezet fiókjaiban magánszemélyek, csoportok és – mondjuk így – a hivatásos emlékezeti aktorok adományai kaptak helyet.

fotó: Varga Edit

2015-ben, egyidőben az állandó kiállítás koncepciójának kidolgozásával, felhívással fordultunk a hazai német kultúrához kötődő csoportokhoz, hogy küldjenek egy olyan tárgyat, amely csoportjukat szimbolizálja, és csatoljanak hozzá egy szöveges bemutatkozást és egy tárgyértelmezést.

Az „egy tárgy” muzeográfiájának intenciójával jutunk e konferencia második kulcsfogalomához, az identitáshoz. A muzeológia jól ismert módszere, hogy mondanivalóját egyetlen körültekintően kiválasztott tárgyba – egy szimbolikus, korszakos tárgyba, egy nagyobb tárgy jellemző részletébe, egy tárgyegyüttes maradványába, vagy egy jelentős személyiség nimbuszával felruházott tárgyba sűríti. Mi a választás nehézségét – a németséghez való viszony egy tárgyba sűrítését – áttoltuk a megszólított csoportokra, és ezért érhet minket vád. Nekik nehéz dolguk volt, de nekünk sem volt könnyű kibontogatni a tárgyak heterogén halmazába rejtett önmeghatározást.

A felhívás megfogalmazáskor az volt a legnehezebb feladat, hogy elkerüljük az „identitás” nehéz és idegen kifejezését, és rugalmasan és érthetően fogalmazzuk meg a jelentését. Az volt a cél, hogy a német kultúrához való kötődést a lehető leglazábban fogalmazzuk meg. Hozzá kell tenni azonban, hogy mivel eleve azok a fórumok, szervezetek terjesztették a felhívást, amelyek hagyományosan a nemzetiségi kultúra képviselői, ezért a kurátori intenció csak többszörös közvetítésen keresztül tudott eljutni a célcsoportokhoz.

Mindemellett is nyilvánvaló, hogy a csoportidentitás önmeghatározása pillanatában radikálisan szakítottunk azzal a hagyományos néprajztudományi megközelítéssel, mely a néprajzi vagy etnikai csoport fogalmát egy történeti–tudományos–analitikus kultúrafogalomra alapozza, s mely leszármazás és/vagy nyelv és/vagy kulturális jegyek térbeli lehatárolhatóságára és analitikus megközelítésére alapozta a csoportképződés tényét, és ami a mi gyűjteményünket is egykor – a 70es években – létrehozta. Amikor ez a gyűjtemény létrejött, akkor a hazai néprajztudomány etnikuscsoport- és népcsoport-fogalma, a homogén csoportkultúrák feltételezése egyértelmű elvi alapvetésnek számított. Ekkor az identitást — egyéni vagy csoportidentitást — egyszerű adottságként fogták fel, és sem az identitás dinamikáját, sem az identitás számára meghatározó társadalmi körülmények között végbemenő interaktív folyamatokat (és az esetleges intézményi aspektusokat) nem vették figyelembe. És ugyan az ethnotudományok az elmúlt bő negyven évben sokszorosan felülírták ezt a paradigmát, a népszerű-tudományszerű megközelítések ma is inkább eltekintenek a csoportok belső struktúrájától, a csoporttudat szubjektív megélésétől és kinyilvánításától vagy a többes identitás magától értődőségétől, és tovább elemzik a kulturális javak térbeli eloszlását.

A mi felhívásunk az identitást, az etnikus csoportidentitást a társadalmi szerveződés olyan velejárójának tartja, mely a társas és társadalmi kapcsolatok megéléséből ered. Az etnikai identitás nem eleve adottság, hanem változó csoportkapcsolatok terméke. Ezért csak társas és társadalmi interakciókban és határmeghatározásokban érhető tetten. Az önmeghatározás, a folyamatosság és sajátszerűség megtapasztalása és kinyilvánítása változatos, szinkron és diakron értelmezésekre alapszik. Az önkép és a külső megítélés kölcsönhatásaiból folyamatosan alakul. És az értelmezések kötegéből olykor egyik-másik kihullik vagy éppen felerősödik, változik.

Az etnikus identitás tehát olyan folyamatosan változó jelenség, melynek mind tartalma, mind határai képlékenyek. Talán leginkább az atommag elektronfelhőjéhez hasonlítható, ahol az elektron energiája, impulzusa és pozíciója csak valószínűségében adható meg, és majd a kötés, a molekula, az interakció válik vizsgálhatóvá.

Követve az etnicitás diszkurzív és szituatív fogalmát, az „emlékezet fiókjaiba” értelemszerűen heterogén, diszkurzív és szituatív jelentéssel felruházott tárgyak kerültek, melyek csak akkor értelmezhetők egy elbeszélés fejezeteiként, ha kellően nyitottak és kíváncsiak vagyunk, és feladjuk azt a hagyományos elvárást, hogy a múzeum egy egyértelmű, autoriter kijelentés közvetítője legyen. A tárgyak bizarr, töredezett látványa, az emlékezet pillanatnyisága, az egyes emlékezetek „fiókba zártsága” ellenpontot képez a történelem szétterülő, harmonikus mintázatú falikárpitjának.

Kik az adományozók? Az adományozók három szintet képviselnek: az egyének microszintjét, a csoportok, közösségek, intézmények mezoszintjét, és az állami emlékezetpolitika macroszintjétNégy példát említek, mindegyik – a maga egyediségével – képviseli az emlékezet és az identitás bonyolult szövedékét:

Az első példa egy szász vőfélykendő replikája.

fotó: Varga Edit

Felhívásunk megjelent a Néprajzi Társaság nyilvános fórumain is, ott olvasta egy Békés megyében élő népi iparművész, egy hímző asszony. A kendő motívumát a Néprajzi Múzeum állományából másolta, és a tárgyat kifejezetten nekünk készítette. A hozzátartozó jelentés lényege pedig az, hogy az erdélyi szászok tárgykultúrája hozzátartozik a magyar nemzeti kultúrához, azon belül a magyarországi németek kultúrájához, és a múzeum „megérdemli”, hogy ilyen tárgya legyen. Ez az asszony a saját készségét és képességét mély meggyőződéssel és hivatástudattal állítja a nemzeti kultúra szolgálatába, annak a nemzeti kultúrának, amely a 19. század második felétől emelte be a kánonba az ország nemzetiségeinek díszítőművészetét, ezt a mintakincset alapfokú közoktatási intézményekben oktatta, ahol ennek az asszonynak az édesanyja is hímezni tanult, s akitől aztán ő maga is elsajátította ezt a kézművészetet.

A Tolna megyei Gyönk német önkormányzata egy terítőt küldött, melynek díszítése a meglehetősen aprólékos szálhúzásos technikával készült.

fotó: Varga Edit

A subrikás mintát saját technikaként tartják számon. Kísérő levelükben a gyönkiek megemlékeztek a 18. századi hesseni telepesekről, a Második Világháborút követő felvidéki és bukovinai telepesekről, és hangsúlyozták egymás elfogadását és a kölcsönös toleranciát, ami jelenkori együttélésüket jellemzi. A „Selbst gesponnen, selbst gemacht, ist die schönste Bauerntracht” mondás idézésével utaltak a magatarti paraszti munka és etika hagyományára.

A boroskancsó Esterházy József 1758-ban alapított tatai fajanszgyárából származik. Az elzász-lotharingiai származású alkotók Holicsról, Lotharingiai Ferenc császár gyárából jöttek. A tárgy a tatai Kuny Domokos Múzeum tulajdona, és 1958-ban került a gyűjteménybe, de „természetesen” nem német tárgyként, hanem tatai fayanceként.

Fotó: Varga Edit

Mind a három példa azt mutatja, hogy a tárgyak a hozzájuk rendelt jelentésben nyerik (csak) el etnicizált jelentésüket. A tárgyak körüli jelentéstermelők – legyen az egy személy, egy közösség vagy egy intézmény – határozzák meg az adott diskurzusban az etnikus határokat kijelölő tárgyat.

Ha releváns volna az, hogy a subrikálás behatárolja-e a németek díszítőtechnikáját, ha releváns volna az, hogy német-e a hímzőasszony, ha releváns volna a tatai fayancegyár mestereinek etnikus hovatartozása, akkor azonnal visszalépnénk az etnicitás aszkriptív meghatározásába.

A múzeum mint a nemzeti önértelmezés intézménye lényege a kisajátítás és a másik, az idegen meghatározása, és a köztünk lévő másikok, idegenek felfedezése és meghatározása ennek alapvető része. A néprajzi (vagy etnológiai) múzeum ebben az identitásalkotásban a folyamatos határhúzások biztosítása helyének számított. Ezzel szemben itt az emlékezetfal tárgyai ugyanúgy a „mi és a többiek” kölcsönösségében értelmezhetők, mint a „történetek”.

A negyedik példa: Felhívásunkkal közvetlenül is megszólítottuk az emlékezet aktorait, így magát az állami szintű emlékezetpolitikát. Ez a lieu de mémoire az Emberi Erőforrások Minisztériuma Kulturális Államtitkárságának ajándéka: annak a parlamenti határozatnak a díszkiadása, mely 2012 decemberében a németek kitelepítésének emléknapját kimondta.

fotó: EMMI

Politikai gesztus mellett a tárgy múzeumelméleti „kulcstárgy”: hisz éppenséggel arról szól, hogy a többségi társadalom képes szembe nézni múltjával, képes átértékelni, de kontinuitásában értelmezni saját történetét, és felvállalja a múlt újraértelmezését. Diszkurzív a jelentése, és makroszintű etnikus határmeghatározás.

Nem sorolhatom fel az összes tárgyat, inkább megpróbálok egy lehetséges olvasatot adni: »a hazánkban élő németek emlékezete közös emlékezet, a mi és a többiek emlékezete; itt voltunk, itt vagyunk, családi album gyanánt fényképek sora mutatja az apákat és dédapákat, itt múltak el mellőlünk a fejkendős öregasszonyok, akik elképesztő türelemmel hímezték hétköznapi igazságaikat az asztalkendőkbe, melyek mentén teljes és értelmezhető volt a világ; az otthonunk ilyen kerek, egész világ, és azt a szüleink, nagyszüleink meséi tették azzá; láttuk elpusztulni ezt a világot, de valahogy mégis túléltük.«

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a felhívásra érkezett tárgyak nagy része nem „régi” tárgy, hanem nagyon is jelenkori — nem egy a felhívásra készült. Azaz az adományozók nagyon is élő, aktív identitásdiskurzusban adták meg a tárgyak jelentését.

Végezetül még egy jelenségre hadd hívjam fel a figyelmet, ami minden etnicitás diskurzusnak, így a nemzetiségi muzeológiának is a veszélye: az, hogy hajlamos minden objektumot, eseményt, jelentést az etnicitás diskurzusára szűkíteni; hogy szélsőségesen csak ezen a szemüvegen át lát mindent, és minden jelentéstulajdonítást etnikus határhúzásnak tüntet fel, ill. ami mégis ezen kívül esik, azt teljesen figyelmen kívül hagyja.

Ezt a „beszűkülést” mi megpróbáltuk elkerülni: egyrészt a „mi és a többiek” kiállítás egy részével kiléptünk az online térbe. A múzeumi tér kiterjesztése mindenekelőtt azért volt fontos, mert az egykor országosnak tervezett intézmény gyűjtőterülete és gyűjtőköre nem értelmezhető a földrajzi térben, hisz túl a kitelepítésen a mobilitás, az asszimiláció és az etnikus közösségek újraéledése térben megfoghatatlanná tette a hazai német nemzetiséget. Bár az online térbe való kilépés enélkül is indokolt volna. Másrészről az online kiállításban szakmai partnerünk az a múzeum, amelynek küldetésnyilatkozata a legközelebb áll a miénkhez, amennyiben a magyarországi, az európai és az Európán kívüli közösségek hagyományos és modern kulturális emlékeit gyűjti, archiválja, óvja, kutatja és közvetíti. Ha valamelyik hazai múzeum többet tud a belső idegen megismeréséről, akkor az a Néprajzi Múzeum. A NM partnersége arra lehet garancia, hogy interpretációjában a hazánkban élő összes másikkal találkozhatunk.

Online kiállításterünk címe: Holmi (német címe: Siebensachen). A holmi nem egyszerűen valamilyen tárgy, hanem valakinek a holmija, ami vele van… Az itt összegyűjtött személyes tárgytörténeteket pedig egy olyan szál köti össze, mely a „mi és a többieknek” közös és részben közösen feldolgozatlan emléke, a migráció. A hazai, tágabban a közép-kelet-európai németek identitásdiskurzusának — pillanatnyilag—legerősebb eleme a migráció: a migráció tág szociológiai fogalmán belül annak is két speciális aspektusa, a betelepedéstörténet mítosza, továbbá az erőszakos kitelepítés traumája.

Nyilvánvaló, hogy a kitelepítés 70. évfordulóján történő megemlékezések felerősítik ezt az emlékezeti diskurzust. De nem csak erről van szó. Azok, akik a kitelepítést megélték, lassan elmennek közülünk, de az a generáció, amely ennek a nyomasztó történetnek az elhallgatottsága mellett nőtt föl, az itt van, és mesél. És felnőtt az a harmadik generáció, amely teljesen más, új tapasztalati térben hallgatja az elbeszélő generáció történeteit.

Ezt a fiatal generációt szólítottuk meg, hogy ossza meg a migráció, a vándorlás, a haza vagy a határ élményével telítődött tárgyát velünk. A Holmi felületén azonban a „mi és a többiek” közösségét hangsúlyozzuk – a vándorlás, a kényszerhelyzetek, a menni akarás vagy a megérkezés, a haza vagy az út élményének közös-ségét.

A múzeum sajátos eszköztára az elidegenítés, az eltávolítás, az egzotizálás. A nemzetiségi kultúra muzealizációjának az a veszélye, hogy a múzeum ― mint a többségi társadalom, az állami kultúrpolitika, kisebbségpolitika intézménye ― ab ovo eltávolítja, elidegeníti, egzotizálja a kisebbségi kultúrát — és ezáltal magát a kisebbséget is. Az elidegenítés ellenszere a kíváncsiság, a felfedezés.

A „mi és a többiek” kiállítással a tatai múzeum arra tett kísérletet, hogy ezt az elidegenítést dekonstruálja, és a látogatót ne kész tények elé állítsa, hanem kíváncsiságra, kérdésekre, saját válaszokra késztesse többség és kisebbség viszonyáról, a „mi és a többiek” kölcsönösségéről.

Közzé tette: Kuti Klára | 2017. 03. 10. 17:47

Hozzászólás írása

Az email-címed nem kerül nyilvánosságra.
A csillaggal megjelölt mezők kitöltése kötelező!

Hozzászólások

No comments yet.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás