A globális gazdasági rendszerek — gazdag centrumok és szegény perifériák — együtt táplálják a migrációs folyamatokat. A tömeges ki- és elvándorlások okai — az országok vagy régiók hosszú távú történeti függőségi viszonyai mellett — az eltérő nagyságú munkaerő-feleslegre és munkaerő-keresletre is visszavezethetők. A szervezett munkaerő-toborzás vagy egy politikai hatalom támogató bevándorlás-politikája segítheti az új vagy olcsó munkaerő verbuválását.

A hazai németek nagy csoportjai ilyen tudatos és szervezett betelepítés során kerültek a 18. századtól kezdődően az ország egykori és mai területére. Ebben az időben mind a Habsburg uralkodók, mind a magyarországi földbirtokosok szívesen vették a német telepeseket, akik az otthoni földszűke miatt éltek a lehetőséggel. Ugyanebben az időben az orosz cári birodalom is vonzotta a német telepeseket. A hazai német földművesek a mezőgazdasági árutermelésben, a kezdeményezőkészségben, a szorgalomban sajátos képet alakítottak ki, ami sajátos etnikai sztereotípiává vált a többségi társadalom szemében. A 19. században már főleg az új ipartelepekre hívtak jól képzett munkásokat.

Hosszú távon az egyes országok vagy régiók különböző módon vesznek részt a nemzetközi migrációban: az újkorban, egészen a 20. század elejéig Európa kibocsátó régió volt.

Magyarország szempontjából mindig volt kismértékű kivándorlás, de a legnagyobb és legismertebb a 19. század végén indult, amikor mintegy két évtized alatt másfélmillió ember hagyta el az országot, elsősorban a szegénység és a földnélküliség miatt, és túlnyomó többségben az észak-amerikai kontinensen telepedtek le. Bár nagyon sokan úgy indultak el, hogy hazajönnek, ez csak keveseknek sikerült. A két világháború közötti időszak és az azt követő háborús- és kényszermigráció után az 1956-os forradalom utáni migráció volt nagyon jelentős, amikor megint csak a fiatal nemzedék hagyta el az országot. A rendszerváltásig a kivándorlást politikailag illegitimnek tartották, a kivándorlókat disszidensnek, árulónak minősítették, ennek ellenére folyamatosan zajlott egy csekély mértékű politikai-gazdasági elvándorlás. A rendszerváltás után a migráció már nem jelent politikai megbélyegzettséget: tanulást, munkát, családot, kalandvágyat követve nem kell már végleges döntést hozni.

A Második Világháború után Nyugat-Európa befogadó régió lett, és elsősorban a Mediterráneumból és az egykori gyarmatokról toborozta munkaerő-szükségletét. A szervezett munkaerő-toborzáson túl a világgazdasági folyamatok általában is elindíthatják és fenntarthatják a spontán gazdasági migrációt. A gazdasági migrációt befolyásolja a fejlett országokból kiáramló tőke, a kibocsátó országokban tapasztalható jövedelem vagy a biztonság és tervezhetőség hiánya. Az egyes államok a világgazdasági, globalizációs, gyarmati politikák, ill. tőke- és piac-kihelyezési érdekeik mellett eltérő bevándorlási politikát folytathatnak. A bevándorlási törvények mentén létrejönnek a hivatalos, egyházi és humanitárius szervezetek, melyek a migránsok életét szabályozzák, segítik. Az intézményi hálózat maga is hozzájárul a migráció fennmaradásához.